Az elveszett kincs - Michaelis József

A villányi kőcsigák

Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a Fekete-hegyen még hatalmas páfrányok nőttek, a Villányi-hegység környékét tenger borította.
A sekély vizű tengerparton élt egy szegény halász nefelejcskép leányával, aki még hajadon volt. A halász két fiát és feleségét egykor a viharos tenger hullámai ragadták el. Azóta kettesben éltek. Az öreg halász minden hajnalban ki evezett a bárkájával a tengerre halászni. Amikor a fogással visszajött, a lánya ételt készített a halakból, vagy kirakta őket száradni a perzselő napra. Így éltek egyik napról a másikra. A halászleány szépségéről a várúr is tudomást szerzett, aki a közeli Szársomlyó-hegyen, egy csókafekete várban lakott.

Egyik nap, amikor a halász a szomszéd faluba ment szurokért, hogy bárkáját kijavítsa, a várúr csatlósaival elraboltatta lányát. Mivel a tengerszemű szűz nem akart a várúr kedvese lenni. az belökte őt egy nedves, nyirkos verembe a varangyos békák közé.
Este, amikor az öreg halász hazaért, üresen találta a kunyhót. Hiába kereste leányát minden zugban: a meredek partfalu tengerparton, a mészkőszikla hasadékaiban, a fövennyel borított part homokján – szeretett lánya, mint a kámfor, eltűnt.
Mivel aznap egy hatalmas viharsöpört végig a tengeren, a halász arra gondolt, lánya is a tarajos hullámokban lelte halálát.
Óriási szomorúság vett rajta erőt. Napokon keresztül csak ült a parton és a sziklaperemeken szétfröccsenő algazöld hullámokat bámulta.
Egy alkalommal, mint szokása szerint a homokban üldögélt, arra jött egy vénséges vén öregasszony. Megszólította a halászt:
- Hé, öreg! Nem tudnál egy kis harapnivalót adni?
- Szívesen. Fáradjon be öreganyám a kunyhóba! – válaszolta.
A halász szárított halat nyújtott át neki, és a barna kenyérből is egy jókora darabot tört le. Jó étvággyal evett az asszony, egy morzsányi, de még annyi se maradt az asztalon.
- Jó tett helyébe jót várj! – mondta ekkor. –Én a tenger boszorkánya vagyok. ám ne félj tőlem. Tudom, hogy a lányod miatt búslakodsz. Biztosan tudom, hogy ő él, és én segítek neked őt megtalálni.
A halász arca sugárzott az örömtől.
- Igaz lehet ez? – örvendezett.
Hiába gyötörte kérdésivel az öreg boszorkányt, az többet nem árult el neki.
- Vigyél el az Ördög-szigetre, ott majd mindent megtudsz!
Amikor megérkeztek, a boszorkány kiszállt a bárkából és a következőket mondta:
-  Gyermekkorában leányodat megátkozta egy gonosz javasasszony. Evezz hát vissza a tengerpartra, és minden alkalommal, ha apály van, gyűjts a parton csigákat fűzfavessző kosárba, hét éjjel, hét nappalon át! A hetedik napon, este, szórd szét a csigákat a kunyhód körül a homokra és a sziklákra! Még aznap éjjel menj el a fehér csúcshoz, és bújj el! Akkor viszontláthatod a lányodat! Ha mindent úgy teszel, ahogy ajánlottam, feloldhatom nefelejcsszép leányodat az átok alól.
Ezeket mondta a vén boszorkány és a következő pillanatban eltűnt a gomolygó ködfátyol mögött.
Az öreg halász visszament a tengerpartra, és azt tette, amit a boszorkány javasolt. A parton csigákat gyűjtött egy fonott vesszőkosárba, majd kiöntötte őket egy halomba. A hetedik napon vesződséges munkával szétszórta őket a kunyhója környékén. Azután elbújt a fehér szikla mögé. kis idő múlva a csillagok éjfélt jeleztek. A sziklaperemen, az ég világosszürke hátteréből ekkor két alak körvonalai rajzolódtak ki. Az egyikben a halász felismerte lányát. Amint közelebb értek, izgatott beszélgetést hallott.
- Teljesítettem kívánságodat, elhoztalak édesapád kunyhójához. Légy hát kedvesem.
- Sosem leszek a tiéd! – mondta eltökélt hangon a lány. – A halálom előtt, még egyszer, látni szerettem volna azt a helyet, ahol megszülettem.
- Aranyos lányom! Jövök! – szólt erőtlen hangon az öreg halász és elindult a sziklaperem felé. A sistergő hullámok azonban hangosan törtek meg a part menti sziklákon, a fent állók így egy szót sem hallottak. Mielőtt felért volna az öreg, egy sikoly hasított bele az éjszakába. Mikor felnézett a halász, látta, hogy az idegen a lánya felé közeledett. Át akarta őt ölelni, de a lány teljes erejét összeszedve lerántotta magával a mélybe.
Az öreg a látottaktól eszméletét vesztette. Amikor magához tért, kunyhójához ment és felgyújtotta. Órákon keresztül nézett a kakaspiros lángnyelvekbe, és nagy fájdalmába lassan beleőrült. Így vándorolt aztán faluról falura, házról házra,, némi eleséget kéregetve, és mindenkinek egy zavaros történetet mesélt egy szűzről és valamiféle csigákról, amíg csak élt.
Később aztán végleg eltűnt a tenger.
Hársfa nőtt azon a helyen, ahol a halász nefelejcsszép lánya a mélybe zuhant. Egy présház is áll ott. Minden évben, úgy szeptember táján, tömött szőlőfürtök mályvavörös mustvére folyik a présekből, hogy mindenkit emlékeztessen erre a szomorú történetre.
A régi öregeke csak a „Szűz csúcsának” nevezték ezt a sziklás részt. Jóval később egy gróf lett a hely névadója, aki szőlőtőkéket telepített a hegy lankáira. Most is Somssichnak hívják.
A csúcs környékén, a zöld mohaszőnyeg alatt ma is ezer és ezernyi csiga rejtőzik.