A Remete - Michaelis József

Remetének neveznek Villányban egy dűlőt, mely a Harsányi-hegy lábánál, egy dombvonulat alján található. Nevét az egykor itt élt remetéről kapta. A remete teljes történetére a villányi öregek sem emlékeznek már. Közülük néhányan azonban hallottak valamit róla. A foghíjas elbeszélésekből a következő régi történetre lehetett következtetni. Az egyik magyar király udvarában szolgált egy ifjú német lovag. Raimundnak hívták. Igazi lovag volt, szerette a párviadalokat. Az egyik lovagi torna után meglátott egy gyönyörű grófkisasszonyt, akibe az első pillantásra beleszeretett. A szépséges hajadont azonban édesapja és bátyja másnak szánta feleségül. A grófkisasszony bátyja, hogy megszabaduljanak a Raimundtól, párviadalra hívta a lovagot.
A kettőjük közötti párharcra titokban, egy réten került sor. Csak fegyverhordozóik kísérték el őket. A két páncélba öltözött lovag először lovon és kopjával, majd karddal esett egymásnak. Szikráztak a pengék, csattogtak a pajzsok. A grófi is jó vívónak bizonyult, így nehezen bírtak egymással. Végül Raimund lovag úgy megszúrta ellenfelét, hogy az összeesett, és néhány nap múlva otthon belehalt a sérüléseibe. A harc nem életre-halálra folyt, de szerencsétlenül végződött. Az elesett gróf családja bosszút forralt Raimund ellen. A lovag a szépséges grófkisasszony kegyeiről így örökre lemondhatott. A királyi udvarból is távoznia kellett, mert a király megneheztelt rá.
Raimund az eset után búskomor lett. Bántotta, hogy keze által egy ártatlan ember halt meg. Behúzódott házának egyik sötét zugába, és hetekig csak búslakodott. Senkivel nem beszélt, még barátaival sem, akik vigasztalni próbálták. Csak egykori tanítómesterét fogadta néha, aki egy öreg szerzetes volt.
- Ha bűnödet meg akarod bánni, menj el valahová messze remetének! Vezekelj, áldozd életedet a jóistennek! Ott a gróf családjának bosszúja sem fog utolérni – mondta neki egyik alkalommal a szerzetes.
- Azt hiszem, ezt fogom tenni – válaszolta csendesen az elkeseredett ifjú.
Másnap levetette díszes selyemruháját, kettétörte aranymarkolatú kardját. Hiába kérlelték, hogy elhatározását megmásítsa. Nem hallgatott rájuk. Öreg gúnyát vett magára, kezébe vándorbotot fogott és elindult arra, amerre a sors vezette. Faluról-falura járt, koldulásból tartotta fenn magát. Így jutott el egy idő múlva a Szársomlyó-hegy mellé. Azt hallotta ugyanis, hogy arrafelé sok szegény ember él.
Amikor ideérkezett, keresett magának egy elhagyatott helyet, ahol napjait a világtól elvonulva tengetheti. A domboldalba egy üreget vájt, az lett a lakása. Eledele erdei gyümölcs volt, itala a forrás vize. Télen kecsketejből, a nyáron aszalt gyümölcsökből és gombákból, valamint kökényből és somból tartotta el magát. Egyszerű ruháját durva posztóból varrta. Minden nap sokat imádkozott az Istenhez és buzgón fohászkodott a szentekhez. Ha néha kimozdult a remetelakból, azért tette, hogy a szegényeknek alamizsnát gyűjtsön a környező falvakban. A dénárokat aztán kiosztotta a rászorulók közt. A hozzáforduló betegeket is azokkal a gyógynövényekkel gyógyította, amiket az erdőben és a hegy oldalán talált. A falvak népe megkedvelte Raimundot. Csodálták jámborságát, jószívűségét és kitartását.
Sok évet töltött így a remete. A mostoha körülmények azonban őt is megviselték. Az egyik zimankós télen egy vadász, aki éppen arra járt, talált rá Raimundra a földbe vájt üregben. Feltűnt neki, hogy nem száll fel füst a remetelakból. A remete egy általa faragott kereszt előtt hevert mozdulatlanul. Kezét még mindig imára kulcsolta.
Raimund testét koporsóba tették, és szekérrel egy baranyai kolostorba vitték, ahol szerzetesek temették el.
A környező falvak népe, ám különösen a szegények megsiratták a hithű remetét. A remetelak még sokáig emlékeztette az itt élőket Raimundra. Emléke a jóakaratú emberek szívében még ma is él.