A Törökdomb - Michaelis József

Villány és Kisjakabfalva között, az erdő mellett, az országúttól jobbra a lapos rétből kiemelkedik egy különálló kerek domb. Egykor csak fű nőtt rajta, ma fák borítják. Valamikor régen árkot ástak a falubeli emberek a domb lábánál, hogy a talajvizet elvezessék. Ekkor több emberi csontváz és fegyver került a felszínre. Erről a dombról, ha kérdezik őket, a kisjakabfalvai öregek egy történetet regélnek.

A török időkben Villányt és környékét török csapatok szállták meg. A siklósi várban lakott a török várkatonaság parancsnoka, aki agai rangban szolgálta a szultánt. Katonái nagyon szerették, mert igazságos volt velük, és a csatákban egyaránt hősies bátorságról tett tanúbizonyságot.
Egyik alkalommal, az aga vezetésével egy kisebb török lovascsapat indult erre a vidékre, hogy a környező falvakban behajtsa az adókat. Az adószedés idejét már előre közölték az itt lakókkal, hogy mindenki idejekorán összegyűjthesse a pénzt, a terményt és az állatokat. A kapzsi adószedők néha többet is elvittek a szegényes házakból, mint a mi járt volna nekik. Aki pedig ezt rosszallotta, jól megkorbácsolták. A szekerek így gyorsan megteltek, az elhajtott állatok hangos bőgése kísérte a menetet.
Az adószedés idejéről, kémeik útján, a szigetvári várban is tudomást szereztek. Azt akkoriban még magyar végvári vitézek védték. Az itteniek ugyanis nekik is tartoztak adót fizetni. A szigetváriak attól tartottak, ha a törökök majd mindent összeszednek, nekik már semmi sem marad. Valamit tenni kellett. Eldöntötték, hogy portyázni mennek. Megtámadják az adószedő törököket, és elveszik tőlük a behajtott adót. A végvári katonák még előző nap elindultak, hogy időben meglephessék az ellenséget. Egy erdőben rejtőztek el, így délután váratlanul rátörhettek a hazafelé igyekvő gyanútlan törökökre. Nemsokára kardcsengéstől, „Allah” kiáltásoktól, a sebesültek jajveszékelésétől volt hangos a rét. A törökök bátran harcoltak. Közülük is kitűnt az aga, aki oroszlán módjára küzdött. A magyar vitézek azonban túlerőben voltak, és hősies küzdelmük hamar eldöntötte a csata kimenetelét. Mindenkit lemészároltak. Csak egy török tudott elmenekülni. Életét sebes lovának köszönhette. Ő vitte el a vereség hírét a siklósi várba.
A magyar végvári vitézek gyorsan összeterelték a szétszaladt jószágot, és a zsákmányolt szekerekkel nagy sietve elindultak Szigetvár irányába. Amikor a várbeli törökök az összecsapás helyszínére érkeztek, a réten halottakat találtak. Köztük volt szeretett agájuk is.
Közben besötétedett, a magyarok üldözésétől aznap le kellett mondani. Letáboroztak a réten, és másnap eltemették a halottaikat.
Az agát selyemruhába öltöztették. Díszes, arannyal kivert fegyvereit is az ácsolt koporsóba, az aga mellé fektették. Sárga turbánját ráhelyezték a koporsófedélre, majd leengedték a koporsót a sírba. Mindegyik török katona turbánjában földet hozott és ráöntötte a koporsóra. Többször is megtöltötték a turbánjukat, hosszú sorokban adták meg vezérüknek a végtisztességet. A sok fölből először egy kis halom, végül egy nagy kerek domb lett. A többi török elesettet a domb szélére temették fegyvereikkel együtt, hogy halálukban tovább őrizzék szeretett parancsnokukat.
Közülük néhány földi maradványát találták meg később az árokásó emberek. Az aga most is a domb mélyén alussza örök álmát.
Nyughelye tavasszal madárdaltól hangos, a domb tetején ibolyaerdő illatozik. Nyáron rókakölykök hancúroznak ott, ősszel tarka levélszőnyeg borítja a sírt.
Télen, ahogy majd egyszer az emlékeket is, hópelyhek, a feledés fehér virágai fedik.