Főoldal Villányi borvidék A villányi ember

A villányi ember

A magyar „mediterrán” bor

Februári tavasz, októberi nyár, télben virágzó kikerics, tavaszt sürgető mandulavirág, perzselő napfény, fürge gyíkok, hűvös pincék, pincepörkölt és … vörösbor.
Híres primőrt feledtető, ibolyaillatú, simogatóan lágy, kedves kékoportó és a Bordeaux-t, néha Napa Valley-t idéző hatalmas cabernet-k.

És a villányi ember, akinek a szölő és a bor nemcsak megélhetés, hanem élete társa, szenvedélye, „akiket” szinte kínosan pedánsan ápol, szeret, „akik” hiúságának tárgyai…
A villányi ember, akinek a vendég több, mint vendég: sikereinek tanúja, kvaterkázó, kedélyes társa.

Ez Villány!

Tiffán Ede
borász

Villány az élvonalban

Élen lenni annyi, mint élni. Élni, pedig annyi, mint élen járni. Ha világunk szélsőértékeit és benne a földi élet hőmérséklet határait egy belátható egyenesen arányosan ábrázoljuk, akkor az élet roppant szűk tartományként, szó szerint élként, vonalként, élvonalként jelenik meg számunkra.Méginkább, ha az emberi testhőmérséklet határait tekintjük. Egy pillanatra megrendülünk, látva, mily borotvaélen táncol törékeny életünk. Élni tehát valóban annyi, mint élen járni. De nem csupán testi értelemben.

Emberbőrben lakni ugyanis nem ugyanaz, mint Embernek lenni. Az életet emberséggel, a szó nagybetűs értelmében Emberként megélni, és ugyanakkor a megélhetésről gondoskodni, bizony „embert próbáló feladat”. Az emberiség egyetemes hagyománya ezt keskeny útnak, szűk ösvénynek, zseniális nyelvünk élnek, élen járásnak nevezi.

Élenjáróvá válni azonban nem lehet sem képmutatásból, sem tündökölni vágyásból, sem hatalomvágyból, sem nyereségvágyból. Aki élen jár, belső kényszerből cselekszik. Őt a keskeny útra, az élre belső parancs, a „menjek!” késztetése hajtja. Ez számára a mennyek országának útja. Jó bort készíteni is csak belső szükségletből fakadóan lehet. Hiszen ha feltesszük a kérdést: „Mi kell a jó borhoz?” –kórusban hangzik rá a válasz: „Jó ember!”

Tehát nem mennyiség, hanem emberi minőség. A minőségi munkához pedig, ahogy errefelé mondani szokták, „csak” négy dolog kell: HIT, SZERETET, ALÁZAT, SZORGALOM.

Ezt akár a Teremtő is mondhatta volna, ugye anyu?- tette hozzá meglátását kislányom.
Igen. A teremtés, az alkotás magával ragadó örömében, egyre magabiztosabban teszem magam elé Villány érdemjegyeit és sorolgatom.

Itt került először saját néven bor a palackba a rendszerváltást megelőzően; itt használtak először barrique hordót a borászok; itt alakult meg először a Borút, mely az óta is működik; itt él a legtöbb „év bortermelője” és pincészete; itt alkottak először teljes borvidéket érintő eredetvédelmi szabályozást, és akkor még nem biztos, hogy végig értem a kezdeményezések és sikerek hosszú listáján.

Mindeközben egyre több a fiatal, sugárzó arc a villányi borkészítők között. Kívánom nekik az élenjárás meg nem alkuvó bátorságát, annak kínjai mellett minden gyönyörűségét.
Ne féljen azonban az sem, aki nem borkészítő, csupán borivó!

Adja Isten az élenjárók teljességét a villányi borkészítőknek és borivóknak egyaránt!

Becker Leonóra
2009.

Szerelem Villányban

Borgőz Zita Villányban 2013.05.28.Délen vagyunk, érezhetően nagyon délen. Pirulnak a vállak, és az arcok. Mindenki mezítláb, talpamat a terasz hűvös terrakotta kövéhez szorítom. Visszagondolok… Délben még hűsítő Balaton, fokhagymás lángos és almás palacsinta, aztán indulás délnek, Villányba. Nem ismertem őt eddig igazán. Csak egyszer csókolt meg futólag. Kis nyári románc volt, sok-sok évvel ezelőtt. Aztán elfelejtett, elfelejtettem. Sokáig nem találtunk újra egymásra.

Pedig már akkor szerelmes lettem belé. Feküdtem egy karcsú, fiatal, rózsaszínen és buján virágzó, vadul illatozó barackfa alatt, melyet körüldongtak a méhek, a vékony nyári blúzom alá pedig pimaszul bujkáltak be egy kis csiklandozásra a fűszálak. Titkon, hogy ne vegye észre, egyre mélyebben és hosszabban szívtam be Villány nyár-illatát. Furcsa, mert nincsenek ott tengerpartok, mégis éreztem a sós párát. Talán a déli szél kapta fel valahol messze, lopta el egy felforrósodott plázsról, és tette le ide, a szőlősorok közé. Vidámak tőle a fürtök, bogyóik majd kicsattannak. Mintha valami különös életöröm is érkezne ide a forró széllel. A hordókból is kikacag a bor, és valahogy mindenki szeme sarkába mókás szarkalábat skiccel a nevetés.

Borgőz Zita Szerelem Villányban 2013.05.28

Most újra Villány. Elbújt a nappali hőség, kockás plédekbe csavarva ülünk kint az éjszakában. A Villányi pincesort már végigjártuk, mégis újra és újra hömpölygő, életigenlő vörösökre vágyunk, vagy éppen fehérekre, melyek olyan buják és gömbölydedek, mint a Szársomlyó legendabeli Harkája. Füst száll át a faszén parazsának fényén. Még egy kis csocsózás, és álomra hajtjuk fejünket. Úgy alszunk, mint a tej. Másnap kakaskukorékolós reggel, már korán forróság. Bicajra pattanunk, és kitekerünk Palkonyára. Békakuruttyolós kis tavak, álmosan, lágyan hajladozó sásosok, színesen integető májusfák a tájban. Fűben heverészés, kútból jéghideg, kristálytiszta víz, a villánykövesdi pincesor leghűvösebb pincéjében rozéfröccs. Életelixír a javából. Szellőjárta teraszra és szőlősorok közé vágyunk, úgyhogy irány Kisharsány. Megérkezve teli piknikkosárral kezdünk a Fekete-hegyen. Sonka, sajt, roppanós zsenge zöldségek, medvehagymás kenegetős, friss kenyér és egy hűs rizling. Színes gyíkok szaladgálnak a köveken, néhány zajos röptű lódarázs húz el a fejünk felett, a hangyák kitartóan menetelnek a fűben. Minden mozgásban van, él, zümmög, zsong.

Ördögárok dűlő Borgőz Zita 2013.05.28.

Aztán a cukorsüveg Szársomlyó dűlőit bicajozzuk körbe. A különös hangulatú Ördögárok, majd a Konkoly, a Fekete-hegy, a Várerdő. Valahová könnyebb feltekerni, valahová nem is sikerül. Ahogy az életben… Néhány dűlőt szépen átjár a szél, néhányban levegő sem rezzen, csak a tájkép remeg meg időnként a hőségben. Megkerüljük a hegyet, a Kopár dűlő felé indulunk vissza. A türkizkék égen siklóernyősöket ringat a szél. A kora délutáni kakaspörkölt, majd némi szieszta után magunk mögött hagyjuk az ördögszántotta hegyet. Hazafelé a Mecsek terít fölénk árnyékot, majd a somogyi dimbek-dombok tücskei ciripelnek be időnként az autó ablakán.      

Hogy ez a szerelem első látásra szerelem volt-e? Nem is tudom. Ez az „első látásra” dolog mindig nehéz. Hiszen először csak belenézünk a másik szemébe, és a gyomrunkban érezzük, hogy ez most más, hogy ezek a szemek valahogy máshogy néznek, hogy ezeknek a szemeknek a tükrében mindent látunk. Meg sem kell szólalni. Aztán furcsa, de az első találkozás után keserédes lesz a másik hiánya. Sajog a lelkünk, de mégis mosolygunk. Semmire sem tudunk figyelni, egyetlen film pereg csak bennünk: ahogy átölel. Akár az előnyári déli szél. Ezt a pillanatot kell őrizni, amíg csak lehet, mert csak ide érdemes visszatérni, valahányszor célt veszítünk. Villány tudja ezt. Történjék bármi, magához húz és gyengéden átkarol. Piruljanak hát a vállak és az arcok. Újra és újra…

2013. február 25.
(Nagy Zita borszakíró, a Borgőz blog gazdája)